K. Lengyel Zsolt

45 éves a Müncheni Magyar Intézet

Eredeti változata elhangzott 2008. március 26-án a budapesti Közép-európai Kulturális Intézet „Magyarország Bajorországból nézve. 45 éves a Müncheni Magyar Intézet” című rendezvényén. Szerkesztve megjelent in: Európai Utas 19 (2008) 1, 47-52.

Intézettörténetek olyan utakról szólnak, amelyeknek némelyike véget ért már. Azok, akik ma is szereplőik, legszívesebben egy folyamat befejezetlenségének az írnokaiként tekintenek vissza átélt vagy csak forrásaikból ismert szakaszaikra. Visszapillantásuk jövőfürkészés is. Mire való egy magyar intézet bajor földön? Ez a kérdés most közel félévszázados távlatban, három nemzedék útjainak a kereszteződéseiben köti össze a múltat és a jövőt.

I. Emigráns alapvetés

A Müncheni Magyar Intézet (MMI, Ungarisches Institut München e. V., UIM) 1962 decemberében alakult meg néhány hónappal később német jog szerint bejegyzett magán egyesületként. Eszmei gyökere a két világháború közötti magyar külügyi kultúrpolitika eszmeiségébe nyúlt vissza, szervezetét és személyzetét azonban a hidegháborús korszak viszonyai határozták meg. Gragger Róbert (1887-1926) és Farkas Gyula (1894-1958) Berlini Magyar Intézetének a mintáját budapesti kormányzati támogatás és német-magyar államközi megállapodások nélkül ültette át a nyugati magyar értelmiség művelődési elképzeléseibe. Bogyay Tamás (1909-1994) művészettörténésszel, történelemkutatóval a maga nemében és körében új fejezetet nyitott mind a külföldi magyar intézetek, mind az emigráció történetében.

Bogyay a harmincas években berlini és római ösztöndíjasként került a graggeri tág hungarológiai koncepció vonzáskörébe. 1945-ben nyugatra sodródva az első emigráns hullám nevesebb bölcsészeinek a sorában nemzetközi ismertségre tett szert. Így az 1951-ben Münchenben létesült amerikai Szabad Európa Rádió (SZER) munkatársakat toborzó vezetése megkínálta a magyar osztály szerkesztői állásainak egyikével, amelyet elfogadva 1952 januárjában megkezdte első és 1974. évi nyugdíjazásáig utolsó kenyérkereseti foglalkozását az emigrációban. A rádió szokásaihoz híven álnéven szólt a hallgatókhoz, szülővárosa és nagybátyja, Pauler Ákos (1876-1933) filozófus, egyetemi tanár emlékének adózva. Kőszegi Ákos magyar nyelvű ismeretterjesztő közlési műfajban szilárd pillérű hidakat épített immár elsősorban németül gyakorolt tudományos hivatásához azáltal, hogy rendszeresen tudósított a történész szakma könyvújdonságairól, konferenciáiról. Rendszerint kulturális műsorokat írt vagy szerkesztett. Publicisztikáját általában olyan szempontokhoz igazította, amelyeket tudományos írásaiban elmélyített, illetve rádiós népszerűsítésük előtt felvetett. Nyugatra tájolt tudósi munkájának egyik vezérlő elvét a hibás vagy hiányos nézetek elemzése, illetve feldolgoztatása révén műsoraiban is alkalmazta, itt viszont keleti irányban. Eközben egyike volt a SZER azon munkatársainak, akik rendszeresen közreműködtek nyugati magyar konferenciákon és sajtótermékekben. Anyanyelvén tükörképét nyújtotta mindannak, amit németül, franciául vagy szlovénul a historiográfia műfajaiban alkotott. Tekintélye egy olyan illetékességben gyökerezett, amely a politikai menekültek eszmei közösségében túlterjedt a közös antikommunista meggyőződésen. Érthető, hogy az MMI alapítói őt szemelték ki ennek az akkor még emigráns, de mégsem döntően politikai indítékú és célzatú létesítmény vezetésére.

Bogyay az alapító egyesület elnökeként és az utóbbi által fenntartott intézet első igazgatójaként három működési alapelvet körvonalazott. A legáltalánosabb, a tudományosságé, abból a felvilágosítási igényéből eredt, amelyet magántudósként főleg nyugati, rádiószerkesztőként pedig keleti irányban táplált. Az új intézetet nyugat felé fordítva a kutatás, könyvkiadás, gyűjtemény- és rendezvényszervezés, valamint a szaktanácsadás feladataival látta el a magyarságtudományi ismeretek összegyűjtésének, feldolgozásának és közvetítésének a fő céljával. Ebből következett a felsorolt teendők nemzetközi betájolása, különösen beillesztése a nyugat-németországi Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-tanulmányokba. Mivel a interdiszciplináris hungarológia a német nyelvterületen egyfelől a finnugrisztika nyelvészeti beszűkülése, másfelől az akkori budapesti kormányok szovjet típusú külügyi kultúrpolitikája miatt elvesztette a két világháború között kivívott rangját, e müncheni kezdeményezés harmadrészt a társadalom- és szellemtudomány több szakágazatára kiterjedő koncepciónak kötelezte el magát a bonni menekültügyi minisztérium anyagi támogatásával, két-három fős személyzettel.

A korai MMI tudományos programja öt éven belül válságba jutott. A müncheni emigráció politikai tényezőit tömörítő Németországi Magyar Szervezetek Központi Szövetsége a fenntartó egyesületben helyt foglaló képviselői révén megkérdőjelezte szikár tudományosságát, és hivatkozással első szabályzatának kevésbé egyöntetűen megfogalmazott cikkelyeire, számon kérte nemzetpolitikai ütőképességét. Bogyay ragaszkodott három alapelvéhez, megszívlelve a Tudományos Tanács tagjainak, köztük Deér József (1905-1972) berni, 1945-1948 között budapesti középkorkutató történészprofesszor ajánlásait. Személyes ellenállását azonban gyengítette az a körülmény, hogy éppen megfeszített iramban dolgozott német nyelvű Magyarország-történetén, a „Grundzüge der Geschichte Ungarns“ első kiadásán. Magántudósi és rádiószerkesztői kötelezettségei olyannyira lekötötték, hogy egyre kevésbé bírkózhatott meg az intézet belső nézeteltéréseiből tornyosuló, hamarosan a német szövetségi kormány folyósította ellátmányt is veszélyeztető gondokkal. Ezért fokozatosan elhatározta, hogy lemond igazgatói tisztéről egy olyan személy javára, aki főfoglalkozása keretében és a magyar emigránspolitika kötöttségein kívül szentelhette idejét az MMI-nek. Utódjául a Tudományos Tanács helybeli tagját, a müncheni Ludwig-Maximilians-Universität (LMU) Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszékének 1959-ben alapító professzorát, a fiatal korától magyar témákkal is foglalkozó Georg Stadtmüller (1909-1985) történészt szemelte ki, kérte fel és ismertette el az egyesület közgyűlésével 1968 tavaszán.

Stadtmüller 1932-es müncheni doktori és 1937-es breslaui habilitációs értekezését a bizánci egyháztörténet, illetve az albán etnogenezis témaköreiben írta. Bizantinológiai munkaterületét korán kiterjesztette egész Kelet- és Délkelet-Európára, valamint a nagytérség nyugati kapcsolataira. A breslaui egyetem tanársegédeként a német hatások kutatására összpontosító historiográfiai iskolához csatlakozott. Akkoriban kezdett el foglalkozni a magyar birodalmi gondolat politikai eszmetörténetével. 1938 végétől a lipcsei egyetem Délkelet-Európa Története és Kultúrája tanszékének vezetője és a helyi Délkelet-Európa Társaság alelnöke volt. 1943-ban katonai szolgálatra rendelték, amelyet a Wehrmacht délgörögországi hadtestjének parancsnokságán az újgörög és olasz nyelv tolmácsaként teljesített. A világháború után Münchenben telepedett le, ahol 1950-től a Ludwig-Maximilians-Universität tanára, 1958-től 1974-ig a vele alapított Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszék élén. Számos disszertációban és habilitációban hasznosított oktatói tevékenysége mellett résztvett több kutatóintézet, folyóirat és könyvsorozat irányításában. Szakmai jelentősége egyrészt céltudatos tudományszervezői munkájában, másrészt oktatói és kutatói szemléletében mérhető. Stadtmüller mindvégig erős német nemzeti kötődéseivel is széles térbeli távlatban vizsgálta a Kárpát-medence államainak és nemzeteinek változatos kapcsolattörténeteit, amelyekben előkelő helyet biztosított a Szent Korona országainak. A többnyire szlavisztikai tájékozódású németországi Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa tanulmányok keretében maradandó hatású tevékenységet fejtett ki a hungarológia és az albanológia érdekében.

II. Beilleszkedés a német Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-tanulmányok közegébe

Az igazgatócsere ingerült légkörben zajlott le és hatott ki átmenetileg a két fő érintett addig felhőtlen viszonyára. Stadtmüller kezdeti intézkedései szervezési és személyzeti ügyekben kezdetleges tájékozódáson alapultak, és Bogyay kiszorítását látszottak szolgálni addig, amíg az utód hatékonyan cáfolni kezdte elődjének ezen benyomását. Az MMI kettejük 1969-től újraerősődő kölcsönös bizalmának, majd mindvégig töretlen szakmai megbecsülésének a jegyében, az 1972-ben megfelelően pontosított szabályzattal megerősítette interdiszciplináris és nemzetközi kitekintésű tudományos irányvonalát. ,Studia Hungarica’ könyvsorozata, amelyet Bogyay indított el 1964-ben és ma az 50. köteténél tart, ,Ungarn-Jahrbuch’ évkönyve, amelyet Stadtmüller alapított 1969-ben és nemrégiben a 28. számát érte meg, továbbá kutatási, oktatási és szaktanácsadói munkatervei, valamint hungarika-jellegű források és szakirodalom gyűjtésére szakosodott könyvtára az első igazgatóváltás után is azon célt szolgálták – és, bocsátsuk előre, szolgálják a mai viszonyokhoz igazítottan is –, amelyet Bogyay 1962-ben kitűzött, 1968 után pedig az MMI elnökségi tagjaként a munkajogi és költségvetési ügyintézéstől megszabadultan, mindig szolgálatkész tudományos tetterővel haláláig támogatott az intézet valamennyi feladatkörében.

A sorban második igazgató megóvta az intézetet a gazdasági ellehetetlenüléstől. Célirányos közbenjárásokkal elérte, hogy a német állami támogatás 1971-ben átkerüljön a szövetségi ügykörből a tartományi kormányéba, amely a korábbinál szerényebb mértékben, az évezredfordulóig változatlan nagyságrendben hagyta évente jóvá. Jóllehet belőle az 1980-as évek közepéig már csak egy saját ügyintézői főállásra, azután pedig pusztán megbízásos munkaszerződésekre tellett, az intézet éppen ebben a korszakában pontosította szakmai arcélét a kutatási és a felsőoktatási közeg mezsgyéjén.

A MMI azért állt már kezdeteiben az interdiszciplináris és regionális magyarságtudomány pályájára, mert az egyetemi és egyetemen kívüli nyugat-német historiográfiai tudományosság többnyire a szláv népek történetére összpontosított. Stadtmüller, aki Bogyayhoz hasonlóan a széles térbeli távlatokban való kutatást és oktatást képviselte, az így adódó hiánypótlás célzatát mintegy lefordította főhivatalának körülményeire: tanszékén balti, orosz-szovjet és nyugat-balkáni súlypontok mellett magyar vonatkozású tananyagoknak és kutatási témáknak is helyet biztosított, e szemléleti tágulásba és tartalmi kitekintésbe bevonva az MMI tagságához, majd irányítóihoz csatlakozó habilitált tanítványait is. A tanszék és az intézet e személyes alapú együttműködését a későbbiekben elsősorban Horst Glassl és Edgar Hösch töltötték meg tartalommal. Előbbi 1980-ban az MMI, utóbbi 1975-ben a tanszék vezetését örökölte meg Stadtmüllertől, akitől mindketten átvették a két intézmény munkáját egyeztető gyakorlatot is. E sorok írója már náluk végezte egyetemi főszakjának tanulmányait, amelyek a jelzett koncepcionális sokrétűség és személyzeti átfedések folytán egy sor évfolyamtárs számára is lehetővé tették a párhuzamos bekapcsolódást a tanszék és az intézet munkájába.

Az MMI a hetvenes években kialakult és a nyolcvanas-kilencvenes években megszilárdult egyetemi kapcsolataival beilleszkedett a nyugat-németországi Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-tanulmányok viszonyítási keretébe, az emigráns intézetalapítók által megcélzott szakmai közegbe. Vezetésének és tagságának ehhez szükséges mértékű elnémetesedése nem szorította háttérbe, hanem átrendezte magyar kapcsolatait, amelyek akkoriban kezdtek kiterjedni a korábban nem utolsó sorban Bogyay szabad-európás mivoltja és az intézeti tagság túlnyomórészt emigráns származása miatt mereven elhatároló vasfüggönyön túlra is. Az Ungarn-Jahrbuch e határfelettiség jegyében a magyarországi tudományos termékek elemzőjévé vagy bírálójává, mindenesetre népszerűsítőjévé, sőt, idővel rendszeres közlőjévé is vált, miközben kötetei jelentős hányadban a Stadtmüller által beindított intézeti konferenciasorozat anyagából álltak össze.

Az MMI történetének második szakaszára jellemző szakmai-személyi összefonódás az LMU Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszékével növelte mindkét fél mozgásterét. De hasznában hátrány is rejlett, amelyet viszont csak az intézet érzékelhetett létfenntartási gondok szintjén. Ugyanis részben egyetemi feladatokkal megbízott munkatársai legfeljebb elenyésző arányban szerepeltek saját költségvetésében. Mivel a kutatóintézetek felsőoktatási egységekkel való szervezeti szövetkezése Stadtmüller és Hösch tanszékvezetése idején nem tartozott a bajor tudománypolitika elsőrangú követelményei közé, elmaradt az oly természetes adottságnak tűnő, ráadásul zavarmentes együttműködés formalizálása, vagyis az MMI szerződéses csatlakozása az LMU-hoz, amely érveket nyújthatott volna finanszírozásának újratárgyalásához. Alább látni fogjuk, hogy ez a korabeli viszonyokból megmagyarázható mulasztás ma is érezteti hatását. Súlya először az 1990-es évek végén nehezedett az intézetre. Addigra bebizonyosodott, hogy a tanszéki kötelékben dolgozó gyakornokok, doktoranduszok vagy tanársegédek intézeti foglalkoztatásának a rendszere a maga munkajogi-pénzügyi és személyi-szociális feltételeivel aligha élheti túl a tanszéken és az intézetben néhány éven belül egyaránt esedékes újabb nemzedékváltást.

III. A hungarológia korszerűsítési kísérlete államközi és kulturális környezetben

A bajor-magyar államközi kulturális kapcsolatokban 1998 körül észlelhető új lendület arra bátorította az intézet vezetését, hogy a fenti felismerésből rendhagyó intézkedéseket megalapozó tanulságokat vonjon le. A továbblépés tervezetét nemcsak a bajor tudományügyi minisztériumnak nyújtotta be. Több éves tárgyalásos előfutam után megérett az idő arra, hogy a magyar kormány illetékes tárcájának is előterjessze elképzeléseit egy közös fenntartású müncheni magyar intézetről. Az MMI szervezeti megszilárdítását és koncepcionális bővítését a Hans Zehetmair bajor tudományügyi miniszter által összehívott nemzetközi értékelő bizottság egyhangú ajánlására 1999-ben Hámori József magyar kulturális miniszter is jóváhagyta. E – kormányfői és diplomáciai ráerősítésekkel végigkísért – fejleményből az állam- és a tárcaközi egyeztetésnek megfelelően egy kétsíkú integráció esélye bontakozott ki: az intézettel bővülő bajor-magyar együttműködésben egyúttal a bajor tudományművelési és a magyar kultúraterjesztési igények összehangolása kezdődött meg. E vállalkozás azóta mindkét integrációs síkon bonyolult kulcskérdésekkel szembesült. Kezelésükre nemzetközi minták híján saját gyakorlatából igyekezett valamennyi érintett fél számára elfogadható javaslatokat kidolgozni és megvalósítani.

Az MMI államközi síkon a Bajor-Magyar Kormányközi Vegyes Bizottság munkatervében a Bajor Szabadállam Tudományügyi, Kutatási és Művészeti Minisztériuma és a Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, illetve – 2006-tól – Oktatási és Kulturális Minisztériuma által támogatott közös projektként szerepel. Kormány- és tárcaközi dokumentumok, valamint az intézet és a budapesti minisztérium, illetve ennek megbízott hivatala – 2006-tól a Balassi Intézet – szintén írásba foglalt megállapodásai értelmében továbbra is német egyesületi jogalapon, de immár a kettős finanszírozás tényét és az ebből következő új, illetve kiszélesített feladatköröket és tevékenységi területeket is becikkelyező szabályzattal működik. A munkáltatói jogokat a közgyűlése által megválasztott három tagú elnöksége gyakorolja, munkáját pedig az egyesület harmadik testülete, a nyolc tagú kuratórium felügyeli, amelynek négy tagját a bajor tudományügyi miniszter, további négy tagját a magyar kulturális tárca vezetője nevezi ki. Az MMI ekképp az egyik lehetséges szemszögből nézve mind Magyarország, mind Bajorország kulturális-tudományos intézményrendszerében újszerű szervezet, és szélesebb nemzetközi összehasonlításban is párját ritkítja. E vélekedés hatását azonban viszonylagosítják a fenntartásához elengedhetetlen közös érdek ellentmondásos értelmezései. Ugyanis míg a budapesti támogatási logikában jogi szerkezete és ebből következtetett hivatali függetlensége határt szab befogadásának, az intézet a müncheniben tartalmi jegyeinél fogva egyszerre bajor és magyar képviselet. Ugyanis a bajor minisztérium az ilyen feladatkörű intézeteket a civil, a magyar viszont alapvetően az állami szférában szemléli.

E felfogásbeli különbség egyrészt a 2000 óta 75-80 százalékos bajor és 20-25 százalékos magyar finanszírozásban, másrészt a tágabb szemléletű fél ezen aránytalanság fölötti elégedetlenségében csapódik le. Néhány éve sor kerül a bajor pénzeszközök elvi okokból elrendelt elvonására, illetve alsó szintű befagyasztására – tehát a magyar támogatás mértékéhez való jelzésszerű közelítésére. Mindennek következtében az évtized első felében tíz, túlnyomórészt részmunkaidős munkatársat számláló személyzet mára majdnem a felére csökkent. A müncheni minisztérium 2004 óta egy különlegesen nyomós érvvel, nevezetesen Magyarország Európai Uniós tagságával is alátámasztott elvárása szerint az anyagi terhek egyenletesebb elosztása nemcsak az államközi finanszírozási partnerséget rendezné, hanem alapot biztosítana az intézet szakmai teljesítményeihez és céljaihoz méltó bajor államháztartási hozzájárulás újratárgyalásához. Bár a magyar fél szóban és írásban elfogadta ezt az álláspontot, tényleges változás e téren még nem következett be. Kockázatos volna azt hinni, hogy az MMI így is jószerével teljes körű külföldi magyar intézeti munkát végez. Egy ilyen számítás még a jelenlegi bajor tehervállalási készséget is megrendítheti, és így az intézet juttányosságát kockáztatja.

Az államközi finanszírozás eddigi tapasztalatai természetesen kihatottak a koncepcionális elemek integrációjára is. A bajor tudományművelés és a magyar kultúraterjesztés profilszerű ötvözetét az intézet 2002-ben, tehát harminc évvel a stadtmülleri arcélpontosítás után ismét jelentősen módosított szabályzata két feladatkör ma is érvényes becikkelyezésével mondja ki. Az egyik Magyarország és határain kívül élő magyar népcsoportok történelmének, kultúrájának, társadalmának, politikai és gazdasági életének a tudományos kutatása, különös tekintettel a más európai államokkal és nemzetekkel való kapcsolatokra. A másik a magyar kultúra nyilvános bemutatása elsősorban a szépirodalom, a zene és a képzőművészet terén, szintúgy a külső viszonylatokban. E kettős célkítűzés egy folyamatos és tüzetes megfigyelések alapján világos kereslethez igazodik: a mai németországi humántudományokban olyan szakemberek kiképzéséről kell gondoskodni, akik magyar témákat tárgyi sokrétűségükben és nemzetközi összefüggéseikben képesek megragadni, elemezni és a bölcsészet szűkebb határain túl is közvetíteni. E feladat bővíti a kultúramenedzselés hatókörét, de nem mondhat le azon lehetőségekről, amelyeket a művészeti megnyilvánulások a tudományos ismeretek értelmezésére és szemléltetésére, valamint maga a tudományművelés társadalmi, végső soron államigazgatási elfogadottságának a megőrzésére és – szerencsésebb esetben – növelésére nyújthatnak. A szélesebb nyilvánosságú hangulatkarbantartás nem lebecsülendő rendeltetés egy olyan intézet esetében, amelyet olykor a tulajdonképpeni szakmán kívül gerjesztett és terjesztett hangulatok is körülvesznek.

Az MMI az évezredfordulón egyszerre épült ki és váltott vezetést. Ezért korábbi korszakaihoz is viszonyult, amikor újra meghatározta önmagát. Két feladatkörének hat tevékenységi területe közül a rendezvényszervezés egyes eszközeivel folytatja, de meg is változtatja a hatvanas, illetve a hetvenes-kilencvenes évek gyakorlatát. Bogyay idejébe visszautaló elem a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom – Pax Romana, Müncheni Csoportjával közösen megrendezett kulturális estek magyarnyelvűsége. Ez napjainkban nyilvánvalóan nem emigránspolitikai indítékokhoz, hanem azon nyelv művelésének és terjesztésének a szándékához kötődik, amelynek ismerete az illető térséggel foglalkozó németországi tudományosságban a színvonalas munka egyik feltétele, amelyet a müncheni meg a regensburgi egyetemen oktatnak, Münchenben és környékén sok ezren anyanyelvi szinten beszélnek, kulturális igényeik kielégítésére használnak, tehát amelynek bajorországi helyzete kitartóan élénk figyelmet érdemel mind tudományos, mind közművelődési szempontból. A német nyelvű nyilvános programok viszont elsősorban Stadtmüller igazgatóságára emlékeztetnek, amelynek szokásaitól ugyanakkor el is térnek, hiszen főleg 2000 és 2005 között nem csak tudományos előadások és konferenciák voltak. Felolvasóestek, koncertek és kiállítások, valamint egy filmszemle az egyes művészeti ágazatot a maga tudományához kapcsolták: irodalom-, zene-, fotó-, film- és művészettörténészi vagy -kritikusi bevezetőkkel, kiselőadásokkal vagy katalógusokkal ellátva esztétikum és bölcsészeti értelmezés ismeretgyarapító együttesét tárták a közönség elé. E műsorfajta 2000-től a kulturális kereslet és kínálat vizsgálatai, valamint az anyagi lehetőségek felmérései nyomán illeszkedett a rendezvénysorozat egészébe, egy sor neves bajorországi intézmény partnerségét elnyerve. És bár a bajor támogató fél a belőle származó szinergiákat az intézet eredeti teljesítményei közé sorolta, a tudományos és általánosabb kulturális feladatok egybehangolása 2005/2006 óta kényszerűen szünetel. E körülmény nem koncepcióját kérdőjelezi meg, hanem a vázolt finanszírozási egyenletlenség egyik sajátos következményét rejti magába. Összefüggésében elgondolkodtató, hogy beszűkült a Magyar Köztársaság Müncheni Főkonzulátusával azelőtt épp a kulturális rendezvényszervezésben szélesre nyitott együttműködési tér – remélhetőleg csak átmenetileg. Hiszen a magyar külügyi tudománypolitikában távlatosan gondolkodva és más országképviseletek bajorországi helyzetét körültekintően elemezve aligha vonható kétségbe, hogy az állami Főkonzulátus és a civil MMI közös müncheni helyszíne akkor értékesíthető adottság, ha a két intézmény közül egyik sem elégszik meg a puszta egymásmellettiséggel.

Tartalmi bemutatását még néhány részlet erejéig folytatva végképp megvilágosodhat, hogy a 2000-ben megújult MMI nemcsak megőrízte, hanem kiszélesítette eredeti csapásirányát. Az 1999-es értékelő biztottság fő ajánlásához híven a tudomány szervezésének és művelésének egységét igyekszik megközelíteni azon tevékenységi területein is, amelyek szabályzatában a rendezvényszervezés előtti öt helyet foglalják el: a kutatásban, oktatásban és tanácsadásban, valamint kiadványainak szerkesztésével és könyvtárának működtetésével. Előző korszakától eltérően saját elemzési, dokumentációs, oktatási és tanácsadási munkaterveket is megvalósít, amelyeket egyúttal felhasznál koncepcionális rendeltetésének egy újabb fokú finomítására. Átfogó témájuk a Magyarország keretében és körül lezajlott kapcsolattörténetek az állami kezdetektől a nemzetállamok korszakáig, szemléletük és módszertanuk pedig a történeti nagytérségre való interdiszciplináris kitekintés követelményéből ered. E koncepcionális önmeghatározásban már nem csak azon hiánypótlás igénye húzódik meg, amely a németországi rokontudományok szláv tárgyköreinek túlsúlya miatt a kezdetektől meghatározza az intézet munkásságát. A tematikailag, szemléletileg és módszertanilag sokrétű magyarságtudomány napjainkban arra is hivatott, hogy magát a hungarológiát korszerűsítse. Minél közelebb kerül e célhoz, annál nagyobb eséllyel társulhat be a németországi Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-tanulmányok multidiszciplináris és még szélesebb értelemben vett regionális jellegének alakításába.

Ennek az önalakítás és a társalakítás opcióin nyugvó kettős modernizációs programnak a kutatás és a felsőoktatás egyeztetett közreműködése adhat távlatos értelmet. Azok a kapcsolattörténeti konferenciák például, amelyeket az MMI 2000 óta több bel- és külföldi társszervezővel, köztük az Országos Széchényi Könyvtárral és a Magyar Országos Levéltárral, illetve a heidelbergi egyetem Erdély Intézetével, a tübingeni Duna-Sváb Történeti és Országismereti Intézettel és az ottani egyetem Kora Újkori Történeti Tanszékével, valamint a müncheni LMU Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszékével valósított meg, és az Ungarn-Jahrbuch kötetei, amelyek közlik különböző társadalom- és szellemtörténeti ágazatokban keletkezett, időbeli és földrajzi határvonalakon túllépő előadásaik zömét, a magyarságtudomány bajországi egyetemi integrációképességét is próbára teszik. Hasonló célú a könyvtári munka, amellyel az intézet a Bajor Állami Könyvtárral és az OSZK-val 2002-ben kötött megállapodás értelmében a hungarika-jellegű szakirodalom és források bajorországi gyarapításához járul hozzá; a törzsanyagot és a különgyűjteményeket időközönként az LMU több tanszékén tartott gyakorlatok és szemináriumok is hasznosítják.

Mindez a hetvenes-kilencvenes évekhez képest legalább két szempontból megváltozott feltételek mellett illeszkedik a „Hungaricum Bajoroszágban“ gyűjtőcímű, egy több pillérű és helyszínű kutató- és oktatóegységet szorgalmazó kezdeményezésbe. Amikor ez 2003 körül a müncheni és a regensburgi egyetem irányában beindult, egyrészt a regionális tudományszak hagyományos szlavisztikai vonalvezetésének megmerevedésével kellett számolni; a russzisztikai és bohemisztikai részszakosodás jelei az LMU Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszékén Edgar Hösch azon évi nyugdíjba vonulása és több rá következő személycsere után állandósultak is. A hungarológiai kutatások eredményeinek az egyetemi oktatása másrészt az újabb bajor tudománypolitika által is egyfajta korparancsként ösztönzött hálózatiasodáshoz igazítandó terv. Egy olyan szövetkezési rendszerről van szó, amely – ha élő gyakorlat – különböző nyelvű és kultúrájú társadalmakat területi egységeikkel széles földrajzi keretű intézet-, tanszék- és tudományközi munkálatok tárgyaivá minősít át. Ekképp kíválóan alkalmas arra, hogy a finnugrisztikát is közreműködésre hívja. Utóbbi tudvalevőleg a számára egykoron szálláscsináló német nyelvterületen ma is magyar érdekeltségűnek láttatja magát az egyetemi tanrendben – legalábbis részlegesen, a nyelvrokonsági tényezők okán, legtöbb helyszínén mindenekelőtt a magyar mint idegen nyelv oktatásával.

A mai MMI tehát a nehezékek és esélyek keverékével szembesül mindennapjaiban. Helyzetét a legidőszerűbb kulcskérdés szempontjából az a megrögzültnek tűnő ellentmondás jellemzi, hogy az államközi finanszírozási alku tárgya, ugyanakkor a bajorországi hungarológia korszerűsítési kísérletének egyik alanya. Pénzügyi vonatkozásban a müncheni és a budapesti illetékes tárcák közös tehervállalása jelenleg problémakeltő tényező ugyan, de – józanul megítélve – az előrelépés egyik biztosítéka is. A tartalmi szintű továbbfejlődés egyik alapvető feltétele pedig a koncepcionális partnerségek hálózata, amelynek a bajorországi tudományosság többpályás mezőnyében kell megfelelő kínálattal szolgálnia. Nyilvánvaló, hogy eközben az érdekegyeztetések nem csak magyar témák iránt tapasztalt vagy ébreszthető keresletekért folynak. De az már kevésbé magától értetődő, hogy belőlük hiányzik a magyar lektorátussal ellátott müncheni finnugrisztika, amelynek vezetője két évvel ezelőtt a több oldalról felajánlott együttműködéstől elzárkózva bejelentette, hogy nem hungarológiai, hanem szlavisztikai irányban tervezi tanszékének koncepcionális fejlesztését.

Így az MMI 45. évfordulóján egy bizonyos fokig letisztult helyzetben folytatja egyetemi tárgyalásait: a bajor fővárosban a társadalom- és szellemtudományok terén, vagyis az LMU említett történettudományi tanszékével, Regensburgban pedig az ott nemrégiben beindított magyar nyelvoktatási program egyelőre szándékszerűen felvetett bővítésével kapcsolatban. Tavaly is megtapasztalhatta, hogy a hungarológia vonzereje interdiszciplináris és regionális tudományként növelhető Németország e tartományában is. Tanulságos fejlemény, hogy legújabban a passaui egyetem Újabb és Legújabb Kori Kelet-Európa Történeti Tanszéke eszmecserét javasolt egy ott hiánycikknek számító magyar témasúlypont kialakításáról. Tette ezt azután, hogy az MMI 2007. októberében több társszervezővel, köztük az LMU Kelet- és Délkelet-Európa Történeti Tanszékével lebonyolította többedik doktorandusz kollokviumát, amelyen 22 előadás hangzott el a történet-, társadalom-, irodalom-, nyelv- és művészettudományok köréből. Valamennyi a Kárpátmedence múltjával és jelenével foglalkozott döntő vagy lényeges magyar vonatkozásokban. Szerzőik öt ország tizennégy egyeteméről érkeztek Münchenbe.