K. Lengyel Zsolt

Bajorország és Magyarország a XIX. és a XX. században

Kapcsolattörténeti áttekintés

„Bajorország és Magyarország 1000 éve" című
Bajor Tartományi Kiállítás
Passau, Oberhausmuseum, 2001. május 8. – október 28.
alkalmából

1.

Bajorország és Magyarország a XIX. század közepére szociális és nemzeti mozgalmak sodrába került. Az 1848. évi márciusi forradalmak után mindkét ország szembesült azon hevesen vitatott kérdésekkel, amelyek a két német nagyhatalom, Poroszország és Ausztria jogi alakjára és földrajzi kiterjedésére vonatkoztak. A dél-német királyság 1815 óta a Habsburg-ház vezette Német Szövetség tagja volt. Tekintettel a kisnémet utat kijelölő 1849-es frankfurti birodalmi alkotmányra, egy ideig még a porosz hatalmi növekedés ellensúlyozására törekedett az osztrák császári ház oldalán. A Habsburg-monarchia ekkoriban már csak azért is alkalmasnak tűnt egy ilyen segítségnyújtásra, mert a bécsi vezetés minden németek és más nemzetiségek lakta területével egy nagynémet államszövetség élére szánta. Ám a Schleswig-Holstein miatt kirobbant porosz-osztrák háborút követően a Német Szövetség feloszlott, átadva helyét a porosz irányítással megalakult Észak-Német Szövetségnek. Ezzel 1866/1867-ben Ausztria végleg kilépett a további német birodalmi fejlődésből. Bajorország 1870-ban – néhány külön jog megőrzése mellett – csatlakozott a Német Birodalomhoz. A porosz-osztrák ellentétek ismeretében világos, hogy a bajor udvarnak a zűrzavaros forradalmi esztendőben nem állt érdekében támogatni a magyar függetlenségi mozgalmat, hiszen azzal gyengítette volna a Habsburg-dinasztiát, vélt szövetségesét a Hohenzollernek ellen. Másfelől érthető a magyar liberálisok azon reménye, hogy a frankfurti parlamenti tanácskozásokon a német egység gondolata Ausztria bevonásával győzedelmeskedik, növelve ezzel Magyarország önállósulásának az esélyeit.

Az össznémet politikából kivonuló Ausztria arra kényszerült, hogy átszervezze uralmát a soknemzetiségű kelet-közép- és délkelet-európai térségben. Ehhez egyezségre kellett jutnia a magyar szent korona országaival. Magyarország a XVIII. század elejétől a Habsburg-birodalom önálló, a bécsi udvarból is kormányzott része volt, de az 1849-es szabadságharc bukása után I. Ferenc József abszolutista kormányzata megfosztotta állami szuverenitásától. Bécs és Pest-Buda viszonya csak tizennyolc év elteltével helyeződött vissza azon alapelvre, amelyben a XVIII. század elejétől a XIX. század közepéig az Osztrák-Magyar Monarchia állami tudata gyökerezett, nevezetesen az összbirodalmi egységbe illesztett magyar önállóság jogi tételére. A Magyar Királyság az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés révén Erdéllyel és Horvátországgal a császári s királyi monarchia két tagállamának egyike lett. A uralkodó személyén kívül a közös kül-, had- és pénzügy kapcsolta össze Ausztriával.

2.

Magyarország és Bajorország tehát a XIX. század második felében külön-külön önálló fejlődést biztosító nagyállami keretekbe tagolódott be. Ez a párhuzamosság nem pusztán a forradalom kiváltotta átalakulások kölcsönhatásai miatt figyelemreméltó, hanem – különösen e kiállítás szempontjából – azért is, mert magyar oldalon egy bajor asszony hozzájárult létrejöttéhez. Ugyanis az osztrák-magyar dualizmus keletkezéstörténetéből kitörölhetetlen bajorországi Erzsébet hercegnő (1837-1898), a Wittelsbach-ház egyik mellékága sarjának, I. Ferenc József osztrák császár unokatestvérének s 1854-től feleségének a szerepe. A Habsburg-birodalom – már életében is „Sisi” néven emlegetett – új császárnéja házasságkötése után személyesen törekedett az osztrák-magyar viszály enyhítésére. Igyekezetét a magyarok s országuk iránti nyilvánvaló rokonszenv táplálta – valamint a vonzalom gróf Andrássy Gyula (1823-1890), a kiegyezés egyik magyar előkészítője iránt, aki 1867-től magyar miniszterelnökként, 1871-től 1879-ig pedig a kettős állam külügyminisztereként irányította országa ügyeit. Sisi a maga politikai nézeteit a Habsburg birodalom történelmére vonatkozó ismereteiből merítette, amelyeket a szülői házba fogadott magyar tanárától, a történész gróf Mailáth Jánostól (1786-1855) szerzett magyar szellemben. A császárné azonban nem elégedett meg azzal, hogy magán úton kezdeményezze az állami vezetés és a koronatartomány képviselőinek magas szintű párbeszédét, eközben a magyar kívánságokat a legfelsőbb tekintély figyelmébe ajánlva. Megfelelő felfogását életmódjával is kifejezte. Az 1860-as évek elejétől elsajátította magyar alattvalóinak nyelvét, amelyet aztán levelezésében is rendszeresen használt. Kifejezetten magyarbarát magatartásával nem egyszer kihívta az udvar meg az udvaroncok rosszallását, így Sophie főhercegnőét, anyósáét – egyben édesanyja nővéréét – is. A két bajor főnemesi hölgy az osztrák császárvárosban eltérő álláspontot képviselt a magyar kérdésben. Végül Erzsébetnek sikerült férjét kivonnia Sophie befolyása alól. Ezzel a családon belüli légkörváltozással megteremtette az osztrák-magyar kiegyezés egyik fontos hangulati feltételét. A magyar királynői rangra 1867. június 8-án emelték, amikor is a magyar szent koronát Budán férje fejére helyezték, majd – a hagyományoknak megfelelően – az ő jobb válla fölé tartották.

A gödöllői kastély, amelyet a magyar nemzet ajándékozott a megkoronázott új uralkodópárnak, Erzsébet egyik kedvenc tartózkodási helyévé vált. Ma a személyes hagyaték darabjaival berendezett múzeum tiszteleg itt az előtt a császárné-királyné előtt, akit a közvélemény már tragikus halála előtt – 1898-ban egy olasz anarchista leszúrta Genf nyílt utcáján – Magyarország legnépszerűbb személyiségei közé sorolt. Erzsébet cselekedetei azt bizonyítják, hogy bizonyos történelmi helyzetekben a belső meggyőződés és a személyes kisugárzás hatalmi tényezővé válhat. E két tulajdonság az ő esetében üdvösen hatott. Ezért a magyar utókor ma is mértékletesen kitartó tisztelettel gondol rá.

3.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és a császári Németország a XIX. század végétől Európa egyazon politikai és katonai szövetségi rendszeréhez tartozott. Ebben szélsőséges időszakokban egymásra talált a magyar nacionalizmus és a német militarizmus. Táptalaján fejlődtek ki az első világháború központi hatalmai – és vesztesei –, miközben a földrészen sokhelyütt egyre fokozódott az erőszakra való készség. A korszak közvetlen bajor-magyar kapcsolataiból mégsem főleg a romlás és pusztítás, hanem sokkal inkább az alapítószellem és a teremtő akarat világa őrződött meg a történelmi emlékezetben. Ugyanis a XIX. század utolsó harmadában műveltségeszmények itatták át a két ország vezető rétegeinek a hatalmi tudatát, amely a gazdasági jólétben felemelkedő Münchent és Budapestet magas szintű esztétikai igényesség meghonosítására serkentette. E közös becsvágy kétoldalú művészeti cserét bontakoztatott ki, amelynek hasznára vált hordozóinak viszonylag élénk fizikai mobilitása.

A Bajorország és Magyarország közötti utazási forgalom eredményeképpen 1848-tól és 1918-ig gyakoriak voltak a legkülönbözőbb okokból változatos célokat követő tartózkodások az egyik és a másik vendégfogadó országban. E kapcsolattörténeti fejezet forrásanyaga megannyi találkozásról számol be, így nemesi családok rokoni összefonódásáról – amelyhez mindkét irányban letelepedés, föld- és ingatlanvásárlás járult –, bajor személyiségek tevékenységéről a magyar gazdasági életben, és nem utolsósorban zenészek és színészek, politikusok és tudósok, írók és képzőművészek tanulmányi, kutatási vagy magán jellegű útjairól, vendégszerepléseiről. Az építőművészet és a festészet számos példájával szemléltethető, hogy München az akkori bajor-magyar kulturális együttműködés központjaként hatásokat nemcsak kisugárzott, hanem be is fogadott.

Az 1860-as évektől a jelentős magyar festők közül elsőként Benczúr Gyula (1844-1920), Liezen-Mayer Sándor (1839-1898) és Wagner Sándor (1838-1919) vonzódott – előbb diákként, majd a bajor királyi szépművészeti akadémia tanáraként – a Karl Piloty nevével fémjelzett iskola historizmusához, amelyet munkásságuk Magyarország felé közvetített. Külön figyelemre méltó, hogy a bajor székvárosba érkező elsőrangú magyar festők következő csoportja eltávolódott az akadémizmus hagyományától, és áttért az erős impresszionista hajlamú szabadtéri tájképfestészetre. Az Isar menti város a XIX. század utolsó két évtizedében magyar kezdeményezésre egy nemzetiségi és állami határok fölé emelkedő művészeti megújulás színhelyévé vált: Hollósy Simon (1857-1918) nemzetközi látogatottságú magániskolája a müncheni Schwabing negyedben, a mester Siegfriedstraße 5 szám alatti műtermének környékén szerveződött, hamarosan azonban az északkelet-magyarországi Nagybányán is, ahol a természet bűvöletében lelkesen kísérletező művészek a nyári hónapokat töltötték, ahhoz, hogy télen visszatérjenek Münchenbe.

4.

A festészetben kialakult kölcsönhatásokkal egyidejűleg, részben azok ösztönözésére, az építészetben is zajlott egy szintúgy kettős jellegű és irányú bajor-magyar csere. Előbb a neoreneszánsz került előtérbe, amelyet főként Rauscher Lajos (1845-1914) vezetett be az 1870-es évek Magyarországán, miután Münchenben elvégezte a műszaki főiskolát. A müncheni architektúrában alig egy évtized múltán már a neobarokk vált közkedveltté, amelyet innen például Kármán Aladár Géza (1871-1939) illesztett be a magyar nemzeti formanyelvbe a század végéig. Arról, hogy az akkori századforduló bajor-magyar építőművészeti kapcsolataiban nyugati irányban is terjedtek a stilisztikai hatások, elsősorban Lechner Ödön (1845-1914), valamint két tanítványa, Popp Ferenc (1870-1928) és Nyilas Ferenc (1864-?) gondoskodott. A mai városnézők München egyes negyedeiben e triásznak olyan – eredetileg lakóháznak készült – épületek látványát köszönhetik, amelyek népművészeti ihletésű virágos díszítéseikkel a magyar szecesszió bajor átvételét tanúsítják. Nyilas e közvetítésbe hangsúlyosan bevont bécsi elemeket is, ezzel jelképesen azt bizonyítván, hogy a két távoli szomszéd, Bajorország és Magyarország viszonyában a köztes Ausztriát – mint annyiszor a késő középkortól – nem lehetett kikerülni.

5.

A magyar-bajor kapcsolatok az első világháborút követően alapvetően új politikai keretfeltételek között folytatódtak. A nagyállamok, amelyeknek a két királyság a XIX. század utolsó harmadától része volt, összeomlottak, a Wittelsbachok és a Habsburgok trónja ledőlt. Budapesten s Münchenben 1918. novemberében kikiáltották a köztársaságot, majd mindkét fővárosban szélsőbaloldali kormányok jutottak hatalomra: Magyarországon 1919. márciusában, Bajorországban áprilisban. Ezek voltak – a Szovjetunión kívül – az első és néhány heten belül kudarcba fulladt kísérletek bolsevista tanácsköztársaságok megszervezésére. Magyarország azután parlamentáris monarchiaként működött tovább, amelyben azonban a trón bel- és külpolitikai okokból betöltetlen maradt, és amely háború előtti struktúrák átvétele mellett a nyilvánosságban korlátozott véleményszabadságot biztosított, mozgásteret nyújtva ellenzéki áramlatoknak. Bajorország merészebben lépett át egy új demokratikus korba – megtörtént, hogy a konzervatív magyar kormány balliberális ellenzékének képviselői müncheni kiadóknál jelentették meg politikai írásaikat. Azonban a Bajor Szabadállamnak a Weimari Köztársaság politikailag és jogilag ingatag föderalizmusában fejlődési lehetőségeinek fokozatos beszűkülésével kellett szembesülnie. A Harmadik Birodalom 1933. évi létrejötte után a német tartományok „gleichschaltolása” folytán elveszítette önállóságának utolsó maradványait.

Tekintettel a német politikában már a húszas évek elején jelentkező erős központosító irányvonalra nem meglepő, hogy a dél-német térség magyar érzékelése áttért egy össznémet képletbe. Mindemellett nem szüneteltek a bajor-magyar kapcsolatok. A müncheni Szépművészeti Akadémia a húszas és harmincas években továbbra is vonzott magyarországi növendékeket, a második világháború végéig fenntartva ezt a hagyományos művészcserét. A politikai eseményektől nem teljesen független, mégis elsősorban család-, illetve társadalom- és gazdaságtörténeti szempontból érdekes a Sárvár környéki több ezer hektár méretű bajor királyi erdőség összekötő szerepe. A birtok – a XVI. században épült és a XIX. században kibővített kastéllyal – az 1860-as évek végén került a Wittelsbachok tulajdonába, akiknek ezután korszakokon át egyik fontos magyarországi célpontja maradt. Szakmailag igényes gazdálkodása révén kiemelkedő példaként vonult be a magyarországi erdőgazdaság történetébe. III. Lajos (1845-1921), az utolsó bajor király, 1921-ben ide vonult vissza, és itt hunyt el ugyanazon évben.

6.

A demokratikus megszilárdulásra való törekvés korai párhuzamát a harmincas években egy másik analógia váltotta fel: az, hogy Németország és Magyarország szinte egyidejűleg fordult a politikai radikalizmus felé. Mindkét állam valamennyi társadalmi rétegében a húszas évek elejétől meggyökeresedett az a felfogás, hogy az 1919/1920-as békeszerződések számukra igazságtalanul hátrányokat okoztak. Az első világháború e két vesztese Európa új kisállami rendjét a győztesek diktátumának tekintette, amely mindkét oldalon súlyos gazdasági alkalmazkodási nehézségeket idézett elő, táplálva egyben a megélt igazságtalanságból következő elégedetlenséget afölött, hogy milliónyi honfitársat megfosztottak a nemzeti önrendelkezés jogától. Magyarország területének és lakosságának körülbelül kétharmadát csatolták szomszédos államokhoz, a németek pedig több, mint hétmillió fővel Európa legnagyobb kisebbségi közösségévé váltak. Az anyaországon kívül élő németek és magyarok kérdése annál könnyebben folyt bele a békeszerződések utólagos felülvizsgálatát célzó kísérletekbe, minél megoldatlanabbnak látszott a kisebbségi probléma az illető állami fennhatóságok alatt. Berlin és Budapest így fokozatosan közös külpolitikai nevezőre jutott. Miután a világgazdasági válság kiélezte a belpolitikai viszályokat, tovább egyengetve az utat a nemzetiszocialista hatalomátvétel, illetve – Magyarországon – kidomborítva a politikai rendszer tekintélyuralmi jellegét, a két revizionizmus egyre nyíltabban vállalta a katonai eszközök bevetését is a meglévő európai államrendszer ellen. E tévút egyik végzetes következményeként alakult ki Németország és Magyarország második világháborús fegyverbarátsága.

7.

Bajorország és Magyarország a totalitárius, illetve a tekintélyuralmi rendszer megtapasztalása után több, mint négy évtizeden át eltérő társadalmi berendezkedések részese volt. Az 1938 és 1941 között katonai és diplomáciai úton visszaszerzett területektől újra megváló Magyarország a negyvenes évek végére ismét egy diktatúrába süllyedt, ezúttal a Moszkvából irányított kommunista egypárturaloméba. Eközben Bajorország a Németországi Szövetségi Köztársasággal beilleszkedett a szabad parlamenti demokrácia rendszerébe. A hidegháború kétpólusú világrendjében a két állam bizalmatlanul, sőt, időnként ellenségesen viszonyult egymáshoz; a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Magyar Népköztársaság között csak 1973-ban létesült diplomáciai kapcsolat.

A nyugati és a keleti hatalmi tömb ideológiai és katonai ellentétei a német-magyar kölcsönös személődésben részben kedvezőtlen, részben előnyös közhelyeket tápláltak. Az ötvenes és a hatvanas évek magyar pártsajtója a „gonosz” kapitalistákról – tehát a nyugat-németekről is – kialakított képbe bajor elemeket is beépített. Ez a propaganda azonban hosszú távon hatástalannak bizonyult olyan élményekkel szemben, amilyeneket például az 1972. évi müncheni nyári olimpia nyújtott – legalább is a tévé képernyőjén –, ezáltal sok magyarnak első ízben és egyből világos fényben feltűntetve a bajor valóságot. A másik oldalon a nyugat-német szórakoztatóipar meggátolta a magyar témák túlzott napi ideologizálását. A „Gyakran gondolok Piroskára” vagy a „Sissi. A fiatal császárné” című nagysikerű filmek minden ámító érzelgőségükkel igen élénk és jóindulatú közérdeklődést keltettek a magyarok országa, népe és történelme iránt. Abban, hogy a nyugat-német nyilvánosságban az ideológiai szembenállás ellenére kedvező magyarság-kép élt, élsportolók csúcsteljesítményei is közrejátszottak, például Magyarország labdarúgó „aranycsapatáé”, amely az 1954-es világbajnokságon a német válogatottal kétszer is megmérkőzött, és csak a második alkalommal, igaz, a döntőben maradt alul szerencsétlenül.

8.

A második világháború után új elem jelent meg a kétoldalú kapcsolatok történetében, midőn Bajorország számtalan olyan magyar nemzetiségű, illetve magyar állampolgárságú személynek nyújtott menedéket, akik politikai okokból akarták vagy kényszerültek elhagyni szülőhazájukat. Közéjük tartoztak a magyarországi németek, akiket 1946. januárjától a Szövetséges Ellenőrző Bizottság utasítására a magyar kormány közreműködésével Németország amerikai megszállási övezetébe – jelentős számarányban Bajorországba – telepítettek ki. Az első nagyobb menekülthullámot már Magyarország előrelátható katonai veresége indította el 1944/45-ben, a másodikat a kommunista hatalomátvétel 1947/48-ban. A magyar emigránsok részben volt katonatisztek köré, részben polgári politikusok és értelmiségiek köré csoportosultak. Valamennyien abban reménykedtek, hogy egyszer majd visszatérhetnek egy ismét szabad Magyarországra. Társadalmi beilleszkedésük és kulturális szervezőmunkájuk mércéjét a hazai kommunista rezsim elleni távolsági küzdelem igénye szabta meg. E célkítűzés hívei közül 1951-től számosan a müncheni Angol Kertben székelő amerikai Szabad Európa Rádiónál helyezkedtek el. Itt a politikai állapotok publicisztikai feldolgozásán túl arra is lehetőségük nyílott, hogy ápolják és terjesszék a Magyarországon üldözött vagy onnan kivándorolt magyar írók, irodalomkritikusok és különböző szakágakban tevékenykedő tudósok munkásságát. A rádióadó e kettős rendeltetéssel működött – lényegében a vasfüggönyön túli fejleményekhez igazodva – 1993. évi bezárásáig.

Az 1956-os magyar forradalom leverését követő harmadik kivándorlási hullám megerősítette a bajorországi magyar jelenlétet. Az újonnan érkezettek körében jelentős volt az értelmiségiek aránya. Ennek folytán, valamint azon egyre erősödő felismerésből eredően, hogy az emigráció politikai befolyása igen csekély, a bajorországi magyar közösség – éppúgy, mint a más nyugati országokba szakadt sorstársak – önértékelése lassan ugyan, de hosszabb távon döntően átalakult. Kezdtek kialakulni a külhon szerkezetei, egy olyan diaszpóráé, amelynek tagjai előbb-utóbb leszoktak arról, hogy átmenetinek tekintsék külföldi tartózkodásukat. E kijózanodás Bajorországot ideiglenes menedékhelyből egész életre választott hazává változtatta olyan magyarok számára, akik többrétegű társadalmukat kulturális, oktatási és egyházi-szociális téren működtetik, ugyanakkor azonban szakmai vonalon, vegyes házasságok révén és nem utolsósorban nyelvileg és eszmeileg beilleszkednek a német közegbe. E magyar-bajor kettős kötődés emigráns szervezeti alapjai önerőből vagy bajor állami, illetve egyházi anyagi támogatással teremtődtek meg, így a kastli Magyar Gimnázium Felső-Pfalzban, egy sor Münchenben kiadott irodalmi, kultúrpolitikai, politikai, tudományos vagy vallási irányultságú lap és folyóirat – ,Új Látóhatár’, ,Mérleg’, ,Életünk’, ,Nemzetőr’ –, a Magyar Katolikus Misszió és a Református Magyarnyelvű Egyházközség egyházi szervezetek Münchenben, és ugyanott a Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom / Pax Romana, valamint a Széchenyi Kör művelődési egyesületek. E létesítmények többsége a magyarországi rendszerváltás után is folytatta a tevékenységét, már csak azért is, mivel célcsoportjaikban rendkívül alacsony a Magyarországra hazatelepültek aránya.

9.

Az a közkeletű vélekedés, hogy a lázadó szellemű magyarok szabadságszerető nép, nagyrészt az 1956-os forradalom iránti nemzetközi szolidaritásból ered, de az 1989-as késő nyári események nélkül mára talán megfakult volna. Magyarország azokban a hetekben nyugati határának kockázatos megnyitásával hozzájárult a vasfüggöny megszűnéséhez, ugyanakkor megkezdte lebontani egypártrendszerét. Mindezzel nem pusztán saját, hanem más népek szabadságának a szeretetét is kifejezte. A magyar rendszerváltozás első lépései döntő szereppel bírtak a kelet-német kommunista rendszer bukásának és Németország újraegyesítésének az előfutamában. Velük Magyarország megkezdte kivonni magát a szovjet hatalmi övezetből, és hozzálátott, hogy megteremtsen közeli vagy távolabbi szomszédokhoz fűződő új és életképes partneri viszonyokat.

Magyarország nyugati irányú nemzetközi kapcsolataiban az 1990-es évek legelejétől – csakúgy, mint a huszadik század első felében – Németország felé tájékozódik, amely ezt a közeledést nyilvánvaló jóindulattal fogadja. Mindkét fél következetesen és alapvetően demokratikus és pluralista irányelvek jegyében jár el, ebben tehát a történelem nem ismétli meg magát. A német föderalista államformának megfelelően Magyarország nem pusztán a berlini szövetségi kormánnyal folytat tárgyalásokat politikai, gazdasági és kulturális kérdésekről, hanem rendszeresen egyes tartományi kormányzatokkal is. Az utóbbiak sorában előkelő helyet foglal el a nyitott és pluralisztikus kelet-, közép- és délkelet-európai demokráciákat szorgalmazó s támogató Bajor Szabadállam. Ebben az államközi együttműködésben közös érdekeket éltet mindkét oldal azon óhaja, hogy egy új Európa rendjében egymással összhangba kerüljenek az államok fölötti, a nemzeti és a regionális szintek, miközben a nemzeti kisebbségek jogait is biztosítják érvényben lévő és egyetértésben meghatározandó szabályok szerint.

Ez a bajor-magyar partnerség Magyarország 1999-es NATO-csatlakozásával új lendületet kapott, és újabban Magyarország Európai Uniós felvételét legfontosabb témáinak élén szerepelteti. De nem merül ki kormányzati diplomáciában, és korántsem korlátozódik a jelenleg kereken 1500 gazdasági vegyesvállalat ügyeire. A kétoldalú kapcsolatok minőségi változása a kiszélesedett, de még bővíthető társadalmi, kulturális és tudományos együttműködésben mutatkozik meg, amelytől joggal remélhető, hogy kiszűrí a közhelyeket a két nép kölcsönös megítéléséből.

A 2000. év végén számtalan egyesületi szintű polgári kezdeményezés, 126 testvériskolai, 29 testvérvárosi, valamint 12 egyetemi partnerség azt az igyekezetet jelezte, hogy a bajor-magyar csere egyéni igények szerint elégítse ki a mindenkori szükségleteket. A határok fölötti együttműködés különleges formáját vállalja sokéves előkészítés után a kastli Magyar Gimnázium és a tudományos-kulturális Müncheni Magyar Intézet: vegyes finanszírozású létesítmények lévén mindketten egymáshoz igazítják a bajor és a magyar igényeket, elvárásokat. Hasonlókra törekszik ez a tartományi kiállítás, azzal a különbséggel, hogy időbeli keretei korlátozottak. A megelégedés, hogy létrejött, éppen ezért egyben ösztönzés is lehetne egy találkozásokban gazdag, mindkét felet felemelő új közös terv keresésére.

Válogatott irodalom