Bogyay Tamás magyarságtudományi tevékenysége az emigrációban

Zsolt K. Lengyel, München

Bogyay Tamás magyarságtudományi tevékenysége az emigrációban

[teljes változata megjelent: Ars Hungarica 35 (2007) 1, 116-172]

TARTALOMJEGYZÉK

I. A tudományos pálya kezdeteihez

II. A mű tartalmi folyamatossága és nyugati irányú kifejlesztése

a második világháború után

II. 1. A szakmai betagolódás nyelvi és személyi feltételei

II. 2. Elméleti vezérelvek, értelmezési irányok, tematikai súlypontok

II. 2. 1. A művészetszociológiai szemszög

II. 2. 2. Tudományközi megközelítések

II. 2. 3. Kitekintés a Duna-térségre

II. 2. 4. Nyugati és keleti befolyások nyomában

II. 2. 5. A helyi kölcsönhatások értékelése

II. 2. 6. Folyamatosságok keresése a regionális fejlődésben

II. 2. 7. A kulcstémák problémaközpontú összegezései: három példa

III. A rádiószerkesztői és az intézetszervezői mellékvágány

III. 1. A Szabad Európa Rádió (SZER) szerkesztője

III. 2. Az Ungarisches Institut München / Müncheni Magyar Intézet (UIM / MMI) alapító igazgatója

IV. A magántudós befogadása a magyar és a nyugati kutatásban

IV. 1. Ják

IV. 2. Mosapurc-Zalavár

IV. 3. Porta Speciosa

IV. 4. Johannes Aquila és a bántornyai, veleméri és mártonhelyi falképek

IV. 5. Magyarország Szent Koronája

V. A tudományos örökség

V. 1. Eredmények

V. 2. Módszer

V. 3. Szemlélet

V. 4. Az „igazság“ keresésének a korszerűsége

VI. Könyvészet

VI. 1. Kiadatlan források

VI. 2. Bogyay Tamás írásai

VI. 3. Szakirodalom

RÉSZLETEK

(jegyzetek és bibliográfia nélkül)

Bogyay Tamás (Thomas von Bogyay, Kőszeg, 1909 – München, 1994) művészettörténészi és történelemkutatói pályája a rugalmas folytonosság jegyében teljesedett ki értékekben és tanulságokban gazdag hozammal a magyar és a nemzetközi tudományosság mezsgyéjén. Ígéretes kezdetei és első nyilvános sikerei után, a második világháború végeztével egy ideig megtörni látszott az életút viszontagságaiban. A Nyugatra sodródott tudós azonban korán és tudatosan hozzáidomult megváltozott szociális körülményeihez. Kirekesztődve a magyarországi tudományosságból tartalmilag és módszertanilag onnan folytatta elsősorban mediavisztikai vizsgálódásait, ahol Budapesten 1944-ben abbahagyta. Németországi évei mégis önálló szakaszát alkotják fél évszázadnál hosszabb munkásságának. Ugyanis az emigrációban jelentősen kiszélesítette látó- és hatókörét immár állandóan a nyugati, főleg a német szakközönség felé is fordulva. Külföldön a külhoni magyar tudományművelés életszerű megmérettetésének életfogytig tartó esélyével szembesült.

Jelen dolgozat egy 2005. évi, azonos című magyar nyelvű előadás bővített változata, egyben összevont foglalata két német nyelvű tanulmánynak, amelyek a Zentrum für Hungarologie im Institut für Finnougristik/Uralistik der Universität Hamburg megbízásából és támogatásával készültek 2000 és 2003 között az „Auswirkungen der deutsch-ungarischen Wissenschaftsbeziehungen der Neuzeit auf die Modernisierung von Politik, Wirtschaft und Gesellschaft” című kutatási program keretében. E munkák elsőként kísérlik meg mélyrehatóan, de korántsem teljesen feldolgozni Bogyay Münchenben és Budapesten őrzött hagyatékát, amely a 20. századi magyar tudománytörténet egyik jobbára még felfedezetlen szegletéhez rejt magában érdekesnél értékesebb adatokat. Alábbiakban a Bogyay-mű magyarországi alapról végbement nyugati betagolódásának egyrészt nyelvi és személyi feltételeit, másrészt elméleti vezérelveit, értelmezési irányait és tematikai súlypontjait mutatjuk be. Követjük a pályát egy rádiószerkesztői és egy intézetszervezői mellékvágányon is. A mindvégig törhetetlen munkakedvű magántudós teljesítményeit kulcsfontosságú témáinak a tükrébe helyezzük, hogy végül tudományos örökségének a súlyát eredményeinek, módszerének és szemléletének, valamint „igazság“-keresésének a szempontjából mérlegeljük.

[...]

V. A tudományos örökség

„Annyi bizonyos, a tudósok nem rohamcsapat, de a jövőnek mégis ők dolgoznak. [...].“

Bogyay magyarságtudományi tevékenysége terjedelmesebb és sűrűbb volt annál, hogy csak a maga idejében értékeljük. Ezért az előadottak összegezését kiterjesztjük azon évekre, amelyekben az alkotó már nem szólhatott hozzá műve fogadtatásához.

A tudományos és kulturális sajtó részben tartalmas nekrológokban Magyarország határain belül és kívül is megemlékezett Bogyay haláláról. Budapesten, ahol egy országos napilap is búcsúztatta, 1995. január 4-én emlékülést tartottak az Eötvös kollégiumban, amely tudományos pályafutását méltatta, és kutatási területeinek egyes kérdéseit elemezte; kötetben egybegyűjtött anyagának egy részét egy folyóirat is közölte. Ezen kívül a magyarországi tudományos könyvkiadás 1994-ben és 1999-ben két – emlékének ajánlott – tanulmánygyűjteményt jelentetett meg két fő témakörében. Így a halálát követő méltatások mennyisége és széles köre megfelel az emigrációs pályájára jellemző kapcsolatgazdagságnak, amelyet Magyarország irányában a szakmai párbeszéd politikai akadályai sem kezdtek ki helyrehozhatatlanul.

Kedvező az utólagos elismerések minősége is. Egy esetben ugyan egy inkább kétértelmű megítéléssel találkozunk, amely azonban az egyértelműeket annál világosabban kidomborítja. Bogyay „remek bibliográfus és tudománytörténésze“ volt „az egyes témáknak“, igyekezett Kovács Éva körülírni az elhunyt jelentőségét, hozzátéve, hogy számára „megnyugtató volt mindig“ az, hogy „számontartotta a koronázási jelvényekről szóló szakirodalmat. Így kevésbé fenyegetett annak a veszélye, hogy elmegyek valami mellett, ami fontos lehet“. Ám Bogyay nemcsak szakirodalmi felméréseket adott közre, hanem – amint éppen itt idézett búcsúztatójának korábban feltűnhetett – egyúttal mélyenszántó elemzéseket. És ezt nemcsak a Szent Koronáról tette, hanem Jáktól a Porta Speciosán és Mosapurc-Zalaváron át Johannes Aquilaig ma is fontos témáiról a magyarországi művészettörténet-írásnak, amely előbb-utóbb többé-kevésbé pontosan tájékozódott az emigrációban írott műveiről.

Az ötvenes évek Magyarországán volt tudós, aki úgy vélte, hogy a második világháború után külföldre távozott kollegák „elszakadtak anyaguktól és a hazai kutatás utolsó 10 évi erőteljes fejlődésétől“. E véleményre nem Bogyay adott okot, hiszen ő a magyar kutatásnak csak szűkebb látásmódjától, nem alapirányaitól távolódott el, miközben betagolódott a nyugati tudományosságba. Ugyanakkor új munkakörnyezete kárpótolta Budapesten vagy a Dunántúlon hátrahagyott források elvesztéséért olyan anyagokkal, amelyek viszont Magyarországon nem voltak hozzáférhetők. Újabban joggal dícsérték azért, hogy Mosapurc-Zalavár vagy Johannes Aquila témáiban az 1950-es évektől forráskritikai módon megragadta és Magyarországra közvetítette például a szlovén művészettörténet-írás és régészet néhány magyarságtudományi szempontját. Hasznosnak bizonyultak azon tanulságai is, amelyeket a jáki apátsági templommal kapcsolatban a „német művészettörténetírás önrevíziója“ érdekében fogalmazott meg. Ezekből a példákból kiderül, hogy Bogyay utókorának helyes megítélésében Magyarországon belül és kívül egyaránt befolyásolta a tudományos kutatás menetét. Kovács Éva tévesen feltételezte róla meleg hangú búcsúközleményében, hogy „sohasem gondolta, [...] a magyar történetírás és művészettörténet a határokon kívül csinálódhat“. Bogyay Münchenben nemcsak gondolta, hanem művelte mindezt, még ha erre napjainkban kevesebben és ritkábban emlékeznek is.

Némely kortárs méltatója szerint Bogyay a maga témáit nemcsak mélyrehatóan kutatta, hanem felhívta jelentőségükre a magyar és nem magyar szakma figyelmét. Napjainkban is e két tulajdonsággal szokták jellemezni pályafutását. „Az utóbbi évtizedek kutatását“, állapítja meg egy újabb tudománytörténeti áttekintés egyik kedvenc témájáról, „a Münchenben élt, nemrég elhunyt Bogyay Tamás munkái reprezentálják [...]. Nagy érdeme, hogy megismertette a magyarországi kutatókat az általuk mind a mai napig alig-alig használt külföldi munkákkal, [...], és egyúttal Adalbert magyarországi szerepét eltúlzó véleményüket – a magyar kutatás szerint – jogos kritikával illette.“ Éppen így, a belhoni magyar tudományosság színvonalához szorosan igazodva végezhette Bogyay közvetítői és kutatói, felvilágosító és tisztázó munkáját Nyugaton úgy, hogy közben a kritika mércéjét mindig a magyarországi termésre is alkalmazta. Eredményei, megoldási kísérleteinek módszere és kérdésfelvetéseinek szemlélete nem csak azt tanúsítják, hogy életében nemzetközi szinten hatott. Teljesítményeinek horderejét időbeli távlatban akkor mérhetjük fel, ha felvillantjuk az egyes témák kutatásának mai állását.

V. 1. Eredmények

Manapság is szokás Bogyay illető munkáival megalapozni például véleményeket Johannes Aquila szerepéről az önportré európai festészeti műfajának a kialakulásában, bizánci hatásokról az esztergomi Porta Speciosán, belföldi és külföldi, főleg bambergi díszítések szimbiózisáról Jákon, az apátsági templom keletkezési szakaszairól és helyéről Magyarország egyház- és kultúrtörténetében, valamint az árpád-kori Nyugat-Dunántúl egyházi építészetének művészetszociológiai megközelítéséről. Kismonográfiáit Szent Istvánról, a Lechfeld-i csatáról és Magyarország történelmének „alapvonalairól“ a nyugati kutatók eligazító szakirodalomként használják. Hátrahagyott értékelései olyan tanulmányokban is visszatérnek értelemszerűen, amelyeknek sem főszövege, sem bibliográfiája nem tünteti fel nevét.

Az említett Bogyay-emlékkiadványok egyikének előszavában „a Jákról szóló egyetlen kismonográfia szerzője, majd évtizedeken át, a távolból is, minden Jákról leírt mondat szigorú recenzense“ tűnt elő azok emlékezetéből, akikkel a kilencvenes évek elején „még ott állt“ a „nyugati kapu állványán“, mégpedig „fizikai és szellemi értelemben egyaránt", és akik „aligha" remélhetik, hogy a halála után közreadott „végeredmény kiállta volna kritikájának a próbáját". A ma is látható magyar királyi korona létrejöttére vonatkozó vitában a magyar kutatók többsége úgy véli, hogy a görög és a latin rész összeillesztése „valószínűleg“, sőt, „legvalószínűbben“ III. Béla uralkodásakor történt. E hatalmi jelvény abban a széles értelmezési keretben, amelyben napjainkban Bogyayra is szoktak hivatkozni, a keleti és a nyugati állameszme középkori Magyarországon létrejött ötvözetének Szent Istvánig visszakövethető hagyományát jelképezi: „Egyáltalán kérdés, hogy a magyar korona kialakításában a keleti vagy a nyugati császárság felségjelvénye játszott-e szerepet. Ha a bizánci korona formáját tekintették mintának, akkor az összeállításra legvalószínűbben a Bizáncban nevelkedett III. Béla király uralkodása idején (1172-1196) kerülhetett sor.“ Ilymód Bogyay is hozzájárult azon felfogás megerősödéséhez, amely a Györffy György nevével fémjelezhető irányzattól eltérően az Árpád-kori királyságot nem a nyugati és keleti egyház kibékíthetetlen ellentétének a jegyébe helyezi. Ez a kívánalom kimutatható a legújabb német kutatásban is.

Az egyetértő megnyilatkozások mellett kételyek is észlelhetők Bogyay némely véleményével kapcsolatban. Így helyenként meghatározónak nyilvánítják a Porta Speciosa francia hatásközegét, emlékeztetnek arra, hogy Bamberg jáki kisugárzásának folyamata az építéstörténeti szakaszolás nyitott részletkérdései miatt még nem megnyugtatóan tisztázott. Mosapurc-Zalavár templomos helyszíneinek a rögzítésére pedig a legújabb ásatások állítólag egy lényegesen megújított módszert dolgoznak ki. Bogyay eredményei azonban, mindent egybevetve, túlélték maguk korát és, amennyiben még ellenőrízendők, szerzőjük kívánsága szerint tovább táplálják a kutatás hasznát szolgáló vitaigényt.

V. 2. Módszer

Bogyay az interdiszciplinaritás alapelvét nem ritkán a szó szoros értelmében ültette át a gyakorlatba: újra meg újra váltogatta a szakágazatokat a maga asztalánál. Témáinak sokrétűsége arra késztette, hogy maga is sokoldalú legyen. Dercsényitől és Györffytől eltérően írt általános történettudományi, illetve művészettörténeti és régészeti-nyelvészeti munkákat is. Egyszemélyes ellenpéldája volt a két egykori „ikertudomány“, a régészet és a művészettörténet második világháború utáni, magyar vonatkozásban is sajnálatos különfejlődésének. Tudományközi megközelítéseinek hozadékát különböző kutatási területek fogadták be. Ez a többoldalú recepció ma is megfigyelhető. Elsőként a művészettörténet-írás említendő, mégpedig azon irányzatával, amely a művészeti tárgy vizsgálatát a mindenkori történelmi környezetben javasolja elvégezni, és ezt a követelményt Bogyay értelmezési eljárásából témától függetlenül maradandó tanulságként vonja le. Jellemző, hogy a müncheni magyar művészettörténész-történész egyes tanulmányait mind régészeti, mind egyháztörténeti bibliográfiák ajánlják. Értékesítésüket nyomon követhetjük művészettörténészek és főleg középkorkutató történészek ikonográfiai, egyháztörténeti, valamint bizantinológiai kérdésfelvetéseiben.

Míg Bogyayt több rokon kutatási és oktatási szakágazatban jegyzik, nevével ritkán találkozunk a hungarológiában, jóllehet ez a munkaterület 20. századi kezdeteitől a tudományköziség támaszát igényli ahhoz, hogy egy tematikailag széles és nemzetközi távlatú egyetemi és egyetemen kívüli humántudományosság szerves részévé váljon. Feltűnő, hogy e célkítűzés müncheni megszemélyesítőjének tevékenységét eddig csak egy emigráns történésztársa nevezte magyarságtudományinak. Szintén nyugati az a két intézmény, amely a hungarológiát interdiszciplináris és regionális tudományként műveli. Kétségtelen azonban, hogy a Müncheni Magyar Intézet és a 26 évvel később, 1988-ban megalapított Hamburger Zentrum für Hungarologie különböző alapfeltételek mellett, ezért eltérő súlypontozással, de több szálon egymással érintkező törekvései mindmáig nem kínáltak általánosan és folyamatosan követendő mintát az érintett felsőoktatási és kutatási közegeknek. A német nyelvű Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-tanulmányok hagyományosan, legújabban ismét különösen erőteljesen ruszisztikai és bohémisztikai irányultságúak, ráadásul mindegyre beszűkülnek jelenkortörténeti, sőt a napipolitika tanácsadói holdudvarából rájuk kényszerített kérdéskörökbe. A finnugrisztika Németországban és Ausztriában viszont még nem szélesítette ki az amúgy is csak elvétve magyar vonzatú filológia medrét. A Magyarországon hungarológiának nevezett munkaterület pedig úgy, ahogy jelenleg többnyire alakítják és külföldre közvetítik, a magyarra mint idegen nyelvre, valamint hozzácsatolt nyelvészeti, irodalomtörténeti és néprajzi jelenségekre szorítkozik. Ezek az oktatási és kutatási programok eddig szerkezetileg túl szűkra szabottak voltak ahhoz, hogy befogadják Bogyay üzenetét több szakágazat harmonizálásának a lehetőségeiről és értelméről a Kárpát-medencei Duna-térség korszakokat átfogó és régióhatárokat átlépő vizsgálatában.

V. 3. Szemlélet

Bogyay a hivatal és a hivatás kettősségében a többpályás alkotómunka terhét hordozta egy életen át. Megjegyzendő, hogy mind rádiószerkesztői szolgálata, mind intézetszervezői feladatköre politikai természetű kihívásokkal szembesítette – de anélkül, hogy eltántorítsa eredeti hivatásától. Meggyőzően nyilatkozta életútinterjúiban, hogy „sosem voltak politikai ambícióim". Az első emigráns hullámmal, 1947/1948 körül Magyarországról távozó számos sorstársától eltérően külföldi pályafutásának egyik időszakában sem hitte, hogy előidézheti a magyarországi kommunista hatalom mielőbbi bukását. A Szabad Európa Rádió folytatta médiaharc célpontja iránt maga is ellenszenvet érzett, ezt azonban csak közvetve, a marxista-leninista művekkel szaktudományosan vitázva fejezte ki. És a Müncheni Magyar Intézet igazgatójaként nem engedte megingatni azon elv alapjait, hogy a németországi magyarságtudománynak az emigráns magyar közösségek politikájától tartalmi és szervezeti függetlenségben kell intézményesülnie.

Ezen személyes politikamentesség annál inkább figyelemreméltó, mivel képviselője nem tagadta meg vagy homályosította el nemzeti származását. Ellenkezőleg: magyar azonosságtudatában gyökerezett. Bogyay nem egyszer kijelentőlegesen „magyar tanulmányokat“ tett közzé németül, és rendszeresen publikált anyanyelvén nyugati fórumokon. Minthogy németül és magyarul egyaránt nyomdakészen fogalmazott, kinyilatkoztatott „kötődése népéhez és nemzetéhez" nem gátolta betagolódását a német kutatásba. Az a természetesség, amellyel nemzeti származását vállalta, meghatározta érintkezéseinek a jellegét a nem magyar tudományos közegben. Benne a lehető legvilágosabban megnyilvánult nyugatra tájolt szakmai integrációjának a hajtóereje: az a képessége, hogy újra meg újra megváltoztassa gondolkodásának vonatkoztatási pontjait. Bogyay hitelesen állította öregkorában, hogy sosem „hungarocentrikusan”, hanem mindig „nemzetközi távlatban” gondolkodott. Ez a nyitottság tette alkalmassá arra, hogy kapcsolattörténeti kérdésfelvetésekben összevontan kezelje a belső magyar és a külső nem-magyar tényezőket. Kitekintési hajlama, amelyet fiatalkorában szülői házának és egyetemi környezetének értelmiségi szabadelvűsége táplált, a világháború után megszilárdult. Hiszen az, aki – mint ő Bajorországban – tartósan önmaga etnikai-kulturális kötődései fölé képes emelkedni, „sosem lesz egészen hazátlan". Bogyay ebben a meggyőződésben egy „République des Lettres“ magyar tagjának érezte magát.

Helyét a szellemi köztársaságban akkor is megőrízte, amikor a régi Német Szövetségi Köztársaság szakmai berkeiben részben szokássá vált „primitív antikommunisták“-ként lekezelni a szovjet hatalmi tömb országaiból elmenekült emigráns kutatókat. Jelenlegi ismereteink szerint egyszer – és akkor sem huzamosan – érezte magát egy német kollega által mellőzve, mégpedig – amint fennebb olvashattuk – a Müncheni Magyar Intézet első igazgatócseréjekor 1968-ban, de akkor sem nemzeti elfogultság, hanem személyes nézeteltérések folytán.

Elvi meggondolásból hagyták ki viszont Bogyayt az 1981 és 1990 közötti német történettudomány magyar vonatkozásainak áttekintéséből, amely röviddel halála előtt jelent meg egy budapesti szaklapban, egy Németországban élő osztrák származású történész tollából. E kutatástörténeti beszámolót máig részlegesen sem egészítették ki vagy igazították helyre, ekképp még mindig véleményformálónak mondható. Bevezetőjéből megtudjuk, hogy mellőzi a vizsgált időszakban Németországban élt és publikált „magyar szerzők munkáit, beleértve a magyar emigránsokét“, kivéve azokat, „amelyeknek magyar származású szerzői Németországban végezték tanulmányaikat“. Minthogy Bogyay nem felel meg ennek a feltételnek, a felmérés szerzője még német nyelvű, 1990-ig négy darmstadti kiadást megérő Magyarország-történetét sem említi meg, jóllehet korábban nyilvánosan is méltatta „az ismert magyar mediavista művészettörténész“ történetírói erényeit. Annál elgondolkodtatóbb, hogy előregyártott válogatási szempontjával utólag tudatosan kizárta Bogyayt a németországi hungarológia tudósköztársaságából.

V. 4. Az „igazság“ keresésének a korszerűsége

Bogyay nem idomult előregyártott véleményekhez. Még kevésbé barátkozott meg végleges bizonyosságokkal. Fő témáival az állhatatos kételkedő módján bánt. Azon tudós mintáját testesítette meg, aki nem szabadul bizonyos kérdésektől. Azáltal, hogy ezekre vissza-visszatért, arra szoktatta önmagát, hogy válaszait szükség szerint megújítsa. A régmúlt idők érdekelték, mégis korszerű kutató maradt, mivel az eredmények megbízhatóságának a fokozásáért, tehát előre tekintve dolgozott. Eközben megőrízte hitelességét, mert mindig önmagát is besorolta az újraértékelések célpontjai közé.

A családi és szakmai neveltetését megalapozó kritikai szabadelvűség egy életre felvértezte a gondolati rugalmasság eszközével. Bogyay kritikus volt, mert mindennapi kutatómunkájában – a tudományos kézművesség szabályain kívül – nem ismert megváltoztathatatlan alaptételeket. És szabadelvű volt, mivel ezt a dogmamentességet más kutatóknak is megengedte.

„Sokoldalúsága természetesen nem csekély szellemi rugalmasságot is feltételez. Semmi sem áll tőle távolabb, mint a dogmatizmus és a merev kardoskodás előre fogalmazott tételek mellett.” Ezeket a szavakat nem Bogyayról írták le. Maga használta őket alighanem felülmúlhatatlanul könnyed nagyvonalúsággal a közösen vitatott kérdésekben mozdulatlan Györffy György méltatására. A budapesti történészről állított tulajdonságban mindenesetre megnyilvánulni látott egy példaszerűen helyes eljárást, amelyet egy másik pályatárs esetében kétségtelenül találóan dícsért: Deér József, a berni „igazságkereső tudós“ mély hatást gyakorolt rá azzal a szokásával, hogy módszertanilag és tartalmilag sokrétűen felvetett magyar alapproblémákat külső szempontok figyelembevételével és saját nézeteinek állandó felülvizsgálatával igyekezzen megoldani.

Bogyay félig tréfásan ráhagyta, hogy sáfárkodásait „egy kis ellentmondási viszketegség is" vezérelte. Tudta, hogy emiatt „néha szőszálhasogatónak“ tűnhetett. Annál jobban örült, ha fáradhatatlan ellenvetései – visszaemlékezések bizonysága szerint – megalapozták eszmecseréit azonos vagy hasonló munkagyakorlatú kutatókkal. „Márpedig", folytatta 1990. június 19.-én díszdoktori kitüntetését megköszönő beszédének e tanulmányt bevezető részét, „az emberi békesség nem mozdulatlan, tétlen nyugalom, hanem cselekvő emberek harmóniája kölcsönös megbecsülés és szeretet alapján. Így történhetett, hogy véleménykülönbségek, ellentétek igazi, emberi barátsághoz vezettek."

Szilárd útjelzők kerültek így egy olyan tudósi modell útjára, amely a szakmai ismeretanyag fejleszthetőségébe vetett hitből táplálkozik, de nem törtet, nem hagyja magát gátlástalan haladástudattól hajtani. Bogyay nem kioktatott, hanem arra oktatott, hogy a tudományos műveltség éppen akkor színvonalas, ha nem képzeli magát tökéletesnek. „,Mind, akik békére vágytok, keressétek, nézzétek és írjátok az igazságot!’", foglalta össze díszdoktori ünnepélyén hat évtizedes magyarságtudományi törekvéseinek „tanulságát a szent ágostoni verssor parafrázisában". Az elmúlt valóság olyan kérdései indították az igazság keresésére, „amelyekre talán sohasem lesz válasz". Ez a talán arra késztette, hogy mindegyre felvesse őket, és az állandó keresések megóvták attól, hogy végleges válaszok birtokosának vélje magát. Ezt a lankadatlan önvizsgálatot ajánlotta – szintúgy az ágostoni himnusz beidézésével – annak a magyarországi történésznek, aki a zord késői ötvenes években egy Bécsből postázott levélben véleményét tudakolta a hazai tudományosság helyzetéről. És akit e fejezet jelmondatával a tudósok jövőjébe vetett hitéről biztosította.

Keresése a minél helytállóbb tudományos álláspontok tökéletesítésének az igényéből élt. A hungarológia korszerűsítésének az egyéni kísérlete volt. Hat évtizedből negyven éven át egy kényszerből vállalt, de esélyként át- és megélt alkalmazkodás jegyében zajlott. A második világháború után e bölcsész szakterület forrásvidékéről olyan feladatokat kellett átemelnie egy új korba, amelyekkel egyetlen személy intézményes támaszok nélkül is képes megbírkózni, ha intellektuálisan eléggé hajlékony és szakmailag kellően képzett. E két feltételhez társult az apolitikus alkat, amelyben főszereplőnk a magyarságtudomány két világháború közötti koncepciójából csak a szakmai elemeket, elsősorban a tudományköziség és a tág regionális betájolás elveit értékesítette az emigrációban, részben régi témákban, de új tartalmi köntösökben. Időtálló eredményekkel, az interdiszciplinaritás ismeretgyarapító módszerével és egy állam- meg nemzethatárok feletti szemlélettel beírta nevét a nemzetközi Kelet-, Kelet-Közép- és Délkelet-Európa-kutatás magyar vonzatú törzskönyvének német-magyar fejezetébe. Tudományos örökségének eszmei boltíveként egy emelkedett vitakultúra rajzolódik ki, amely a pályatársak kölcsönös megbecsülését felértékeli az elsőrendű munkacélok egyikévé. Bogyay átlépte az önző szakavatottság emberi korlátait is. A rokonszenves tudós mindig és mindenhol korszerű mintáját hagyta ránk – ösztönzésül, hogy őrízzük meg gondosan mindazt, amit asztalunkra tett, és igyekezzünk megteremteni azt, amit ő maga nem valósíthatott meg.